Íratkozz fel hírlevelemre!

Egyik nagyon kedves, ámde meglehetősen szkeptikus barátnőm mondta, divat lett a családállítás. Valóban divat lenne? Népszerű, és rohamosan terjed, az igaz. Tényleg divatból? Inkább azért, mert szükség van rá. Szükség van rá, mert olyan területet érint, amely kihagyhatatlan a problémák hatékony megoldása érdekében.

Miért van rá szükség? Hogyan működik? Mit jelent? Miről szól? Hogyan zajlik?

A családállítás módszerének kidolgozása Bert Hellinger nevéhez fűződik. Katolikus rendi lelkészként és iskolavezetőként járt Dél- Afrikában, ahol egy a német gyakorlattól eltérő csoportdinamikát ismert meg. Így vall erről: „ A lényeges különbség, amely nagy hatást tett rám, az a nagy tisztelet volt, amelyet a trénerek az egyes emberekkel szemben tanúsítottak. Kemények voltak, de mindig a létező legnagyobb tisztelettel. Soha nem voltak visszaélések a trénerek részéről. Az egyik trénert, Davidot, még mindig a szemem előtt látom. Ő egy olyan példakép, aki a lélekben hat. Az a kérdés volt számomra a döntő impulzus az akkor kapottak közül, amelyet ő tett fel: „Mi a fontosabb: az ideálok vagy az emberek? Melyiket áldozod fel melyikért ? „ Egész éjjel nem aludtam. Nagyon hálás vagyok neki.” / Gunthard Weber: Kétféle boldogság, 288.o./

Miután visszatért Németországba, különböző terápiás módszereket tanult, úgy mint a Gestalt-terápia, primerterápia, családterápia, NLP, részt vett pszichoanalitikus képzésen s több neves pszichológus munkásságát tanulmányozta, végül megalkotta a családállítás, pontosabban fogalmazva a családfelállítás módszerét.

Több nagyon fontos megfigyelés képezi a családállítás alapját. A legfontosabb az, hogy senki nem a családtól elszigetelten éli az életét, hanem annak részeként. Ez érthető, hiszen az életfolyamba egy bizonyos ponton lépünk be, egy konkrét családba, egy bizonyos apához és egy bizonyos anyához. Ahogy József Attila mondja: „ Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.” Anyánk és apánk öleléséből lettünk, elválaszthatatlanul ott vannak bennünk. Belőlük vagyunk, általuk jutott el hozzánk az élet. Amikor beleszületünk egy családba, egy rendszer részévé válunk. Nem választhatjuk le magunkat róla.
A következő megfigyelés, hogy minden családban alapvető törvények hatnak.

A Hellinger által megfogalmazott törvények, más szóval rendek már neveltetésünk előtt, kultúrától és társadalmi berendezkedéstől függetlenül bennünk vannak, belső iránytűként működnek, s Hellinger szerint a lelkiismeretünkön keresztül hatnak. Arról, hogy ezek a törvények be legyenek tartva, az egyéni- és a csoport lelkiismeret gondoskodik.

Hellinger megfigyelése alapján a lelkiismeret nem morális kategória, nincs univerzális etikai alapja, hanem egyfajta szisztematikus kiegyenlítő szerv, amelyen keresztül a csoportunkhoz, klánunkhoz, és főleg a családunkhoz kapcsolódunk.

Akkor nyugodt és tiszta a lelkiismeretünk, ha összhangban vagyunk és cselekszünk mindazzal, ami a családban jónak számít.

Rossz a lelkiismeretünk akkor, ha olyat teszünk, ami miatt a családunk, klánunk kizárhat, kitagadhat bennünket. A lelkiismeret összeköt a saját csoporttal és elválaszt az oda nem tartozóktól.

Az egyéni lelkiismereten túl, és ez egy újabb fontos megfigyelés, minden családban működik egy kollektív lelkiismeret vagy szisztematikus emlékezet, amely az egyén számára tudatosan nem hozzáférhető.

Rupert Sheldrake angol biológus morfogenetikus mezőnek, Albrecht Mahr német pszichoanalitikus és családállító mindentudó mezőnek nevezi. Ez az emlékezet tartalmaz mindent, ami a családban történt, mindent, amit a családtagok valaha is tettek. Velünk születik és minden neveltetésnél jobban bevésődik.

Melyek a családban ható törvények?

Az első törvény a kötődés. Az egyéni lelkiismereten és a szisztematikus emlékezeten keresztül a mozgató erő a szeretet. A kötődés annál erősebb, minél közelebbi a rokonsági fok,minél nehezebb az adott családtag, klántag sorsa.

A következő törvény az odatartozás. Ez azt jelenti, hogy aki beleszületik a családba, vagy beleszületett volna, illetve valamilyen formában hozzájárult az élet továbbadásához, annak el kell ismerni a családhoz tartozását. Így a kibővített családhoz, vagy ahogyan Hellinger nevezi, a klánhoz tartoznak nemcsak a megszületett élő vagy már nem élő rokonaink, hanem a meg nem született testvéreink, a bajtárs, aki kifogott a nagypapa elől egy golyót, illetve az előző fontos kapcsolatok is esetenként. Ha valamilyen oknál fogva - mert például fájdalmat okoz rágondolni, vagy törvénybe ütközőt csinált, és nem beszélünk róla- megpróbálunk egyik vagy másik odatartozóról megfeledkezni ez a törvényszerűség sérül.

Amikor az odatartozás jogát megvonják valakitől, vagyis „kitagadják”, a közös lelkiismeret megpróbál kiegyenlíteni, ami úgy történik, hogy egy későbbi leszármazott elkezd úgy viselkedni, úgy élni, ahogy a „kitagadott”, s valamilyen módon követni fogja a sorsát, így emlékezve rá. Mindez természetesen tudat alatt megy végbe ebben a közös mezőben. Ez a kiegyenlítődés törvénye.

Van még egy törvény, a hely, más néven az érkezési hierarchia törvénye. A kollektív lelkiismeret rendre törekszik. Mindenki csak a saját helyén élhet boldog, elégedett életet Ez a törvény akkor sérül, ha egy gyerek megpróbál beleavatkozni a szülő dolgaiba: tanácsokat ad, lelki támaszt nyújt. Amikor a gyerekek bevonódnak a szülők kapcsolati problémáiba, megsértik ezt a törvényt elhagyják a helyüket,
olyasvalamivel foglalkoznak, sok esetben csupán szeretetből, amely nem rájuk tartozik. Ilyenkor nem tudnak a saját dolgaikkal törődni, nem tudják a saját életüket élni, nehézségeik adódnak.
Hogyan jelentkeznek ezek a törvények az egyéni lelkiismeret szempontjából?

Az egyén szempontjából is az odatartozás joga a legfontosabb. Azért, hogy odatartozzunk, mindenre képesek vagyunk, hisz a családtól, a szüleinktől függ a létünk. És, mint fentebb említettem, nem élhetünk a családtól elszigetelten, mert részei vagyunk. Amint valaki eltér a családjában és csoportjában működő szabályoktól, vagyis attól kell tartania, hogy a tette révén veszélybe kerül az odatartozása, akkor rossz lesz a lelkiismerete. És ez a rossz érzés arra kényszeríti, hogy megváltoztassa a viselkedését, hogy odatartozhasson.

A második törvény az adok-kapok egyensúlyára irányuló törekvés. A cél itt is az odatartozás. Ha valami jót kaptam, szeretném viszonozni, azaz kiegyenlíteni. És mivel odatartozónak érzem magam, és szeretem a másikat, egy kicsit többet adok vissza. És ugyanígy van ezzel a másik személy is. Ez az adok-kapok kölcsönhatás erősíti a kapcsolatot, a két ember közötti kötést. A kiegyenlítésre irányuló vágy akkor is megjelenik, ha valaki rosszat tesz velem. Ha a két fél egyre és egyre több rosszat ad vissza a másiknak, a kötés, a kapcsolat, azaz az odatartozás gyengül. Ahhoz, hogy az egyensúly és a kapcsolat is fennmaradjon, a rosszból mindig egy kicsit kevesebbet kell visszaadni, a jóból pedig mindig egy kicsit többet.

A harmadik törvényszerűség a rend igénye. Ez azt jelenti, bizonyos szabályokat mindenkinek be kell tartania. Aki betartja, lelkiismeretesnek tartja magát, aki nem, úgy érzi, büntetést érdemel, s veszélyben látja az odatartozását.

Miért sérülnek ezek a rendek? Azt lehet mondani, hogy a rendek, avagy a törvények megsértése is törvényszerű. A legfőbb magyarázat a családban bekövetkezett tragédiákban, nehéz sorsokban található.
Melyek a nehéz sorsok? Ha valaki nem tud megszületni ( abortusz, vetélés), nem tud teljes életpályát leélni ( csecsemő, gyermek - és ifjúkori halál). Nehéz sorsnak számít a kitagadottság, pszichés vagy más súlyos, halálos betegség, mozgáskorlátozottság, árvaság, örökbefogadás, elszakítottság szülőktől vagy gyerektől, háborús, politikai tragédiák, üldöztetések, kitelepítések…stb.

Amikor valakit örökbe fogadnak például, s közben megfeledkeznek az életet adó szülőkről, megtagadják tőlük az odatartozás jogát. Az örökbeadott gyerek lelkének hiányozni fog az az erő, amit a szüleitől kapott. Ezért a családállítás során az a cél, hogy a gyerek elismerje, elfogadja azt a tényt, hogy a szüleihez tartozik, vagyis visszafogadja őket.

Ha például egy családban komoly vagyonvesztés volt, könnyen előfordulhat, hogy egy későbbi leszármazott, azonosulva ezzel a nehéz sorssal, újra és újra anyagi nehézségekkel találja szemben magát. Természetesen itt az a megoldás, hogy tisztelve az ősök nehéz sorsát, meghagyja nekik, ő pedig meg meri engedni magának az anyagi jóllétet.

Mikor van tehát rend a családban? Akkor, ha mindenkinek, aki odatartozik, elismerjük ezt a jogát. A tényeket el kell ismerni. Mindegy, hogy hogyan élt, mindegy, hogy mit csinált például az apám, akkor is az apám. Hiába fájdalmas az elabortált gyerekemre gondolni, akkor is az én meg nem született gyerekem, és ezt a helyét el kell ismerni.

Akkor van rend, ha a későbbi leszármazottak nem avatkoznak bele a korábban születettek sorsába, és nem sajnálkoznak, nem próbálnak segíteni, nem akarnak okosabbak lenni, hanem tisztelik és elfogadják az elődeik sorsát, és meghagyják nekik.
Ha ezt tesszük, akkor élhetjük a saját sorsunkat. Megértjük, hogy akkor és ott úgy történtek a dolgok ahogy, de velünk történhet másképp. S akkor is oda fogunk tartozni, ha más sorsot élünk, ha a saját sorsunkat éljük.

Sok szép példát láthatunk majd az esetleírások között erre vonatkozóan.
A családállítás foglalkozásokon minden az állítás során derül ki. Fenomenológiai rendszer, ami azt jelenti, amit ott látunk és tapasztalunk jelenségeket, azzal dolgozunk. Az állítás vezetőjének és a csoportnak sincs előzetes ismerete az állítóról.

Az állítók egymás után dolgozhatnak a témáikkal. Ez pontosan azt jelenti, hogy akivel dolgozunk, röviden összefoglalja a problémát. Az állításvezető feltesz néhány kérdést a családra vonatkozóan, hiszen az a cél, hogy ránézzünk a probléma családban gyökerező hátterére. Ezután az állító kiválasztja a képviselőket, akik szó szerint felállnak a körben ülő csoport közepére. A képviselők azt a feladatot kapják, hogy azokra az érzésekre, testérzetekre figyeljenek, amelyek újak az eddigiekhez képest, illetve, ha mozgáskésztetésük támad, engedjenek neki, s lassan tegyék meg. Vajon mi miatt képesek teljesen idegen emberek visszajelezni azt, ami egy adott család tagjaiban végbemegy? Vajon mennyire megbízható az érzékelésük? Nem viszik-e bele a saját gondolataikat vagy a saját problémáikat? Sokakban merülnek fel ezek a kérdések a fentiek hallatán. Aki legalább egyszer már állt képviselőként családállításon, bár hitetlenkedve, megdöbbenve, de kétségek nélkül tapasztalja meg, hogy működik.

Mi is?

„ A családfelállítás során erőtér alakul ki. Aki az egyik családtag képviselőjeként belép ebbe az erőtérbe, úgy viselkedik, és úgy érzi magát, mint az, aki ehhez az erőtérhez tartozik. Ez más esetekben is megfigyelhető. Sokan megtapasztalják, hogy ha belépnek egy csoportba, egyszerre másként gondolkodnak, mint a csoporton kívül, és másként éreznek, mint a megszokott környezetükben. Az ember azonnal érzékeli az erőteret, amelybe belép, és alkalmazkodik hozzá. Rupert Sheldrake ezt morfogenetikus mezőnek nevezi. Épp ezért általában a családfelállításnál is bízhatok abban, hogy valaki megérzi és kifejezésre is juttatja a lényeget.
Természetesen mindenki magával hoz valamit saját magából is az erőtérbe, de leginkább általános, emberi módon, ami nem zavaró. Ritkán fordul elő, hogy zavaró lenne. Ha egy képviselő teljes mértékben a saját érzései rabja marad, nem is tud belépni az erőtérbe. Ezt azonnal észre lehet venni, és ilyenkor lecseréljük. Tehát általában teljes mértékben arra hagyatkozom, ami magától lezajlik.
A terapeuta is belép az erőtérbe, és engedi, hogy vezesse. Ebből az erőtérből származnak azok a felismerések, amelyekre szüksége van a megoldáshoz.
…….
Ez az erőtér kapcsolatban áll más erőterekkel, például az igazi családéval. Ezért a képviselők, ha belépnek ebbe az erőtérbe, úgy érzik magukat, mint azok, akiket képviselnek.” Bert Hellinger: A forrás nem kérdi, merre visz az útja, Bioenergetic Kiadó, 2009. 176-177. oldal.
Tehát a képviselők mozgása, érzései és testérzetei alapján derül ki, mely törvény vagy törvények sérültek. Ezután a családállító a megfelelő, úgynevezett oldó mondatok kimondatásával, és a képviselők megfelelő helyre való beállításával törekszik arra, hogy minél inkább helyre álljon a rend.
A témahozó, vagyis akinek állítunk a legtöbbször csak a végén áll be az állításba, egészen addig őt is egy csoporttag képviseli, azért, hogy kívülről nézhessen rá a problémájára. Az állítás vége felé pedig beállítjuk a saját helyére, hogy átélje, kipróbálja az új helyet, érzést.
A képviselők az állítás végén „kirázódnak” a szerepből, olykor kézfogással, megköszönve a másik ember bizalmát adják vissza a szerepet. Az állításokról nem szoktunk a későbbiekben beszélni, hagyjuk, hogy az állító megélje, hagyjuk, hogy a lelkében hasson, amit látott, hallott és megélt. A csoportokban titoktartás működik. Minden, ami lezajlott a csoportban, ott is marad,senki nem beszélhet a másik résztvevő állításáról. Ez elfogadott a szabály a csoportokban, amely a bizalmat erősíti a csoporttagok között.