Izomteszt és homlok/tarkó tartás

                                                            A beszéd csak félreértések forrása.

                                                                                        /Exupery: A kis herceg/

             Utaztunk a férjemmel a vonaton. Jó szokásomhoz híven bedobtam valami beszédtémát. Tulajdonképpen mindegy volt, hogy miről kezdtünk beszélgetni, mindig sikerült megsértődnünk, és persze mindenfélét egymás fejéhez vágnunk, majd eljutnunk arra a pontra, amikor már egyikünk sem emlékezett, hogy miért, de harcolt. Eszelősen próbáltuk legyőzni egymást egyre növekvő indulattal az értelmetlen szócsatában. Egyre mélyebb és mélyebb sebeket ejtettünk egymáson, küzdöttünk a végsőkig a saját igazunkért. Fárasztó volt, héja-nász. Tudtam, hogy nagyon erős szeretet köt egymáshoz minket a lelkünk legmélyén, és valahogy ahhoz kellene eljutnunk. De azt éreztem, hogy a szavak most nem segítenek, s ahelyett, hogy közelednénk egymáshoz, egyre távolodunk. Azt mondtam a férjemnek: - Figyelj, most ne beszéljünk egy kicsit, csak nézzük egymást, legyünk csendben és figyeljünk. Néhány perc múlva ott voltunk: egymás szemében, egymás lelkében, egymás mosolyában. 

                Mindenkivel előfordulhat, hogy rátalál a „nagy Ő”. Intenzív sóvárgás, vágyakozás, ábrándozás, varázsolás, megidézés után végre megérkezik. Természetesen nem ő az első férfi vagy nő az életünkben. Az elsők a szüleink: az édesanyánk és az édesapánk. Az elsők, akik nem figyeltek ránk, nem érdeklődtek irántunk, nem dicsértek, nem bíztattak, nem simogattak… eleget. S amikor társunknak valami miatt nincs elég ideje, nincs elég türelme, nem figyel, fáradt, kimerült, éhes, nyűgös, magával akar „önző” módon foglalkozni…stb,  mi megbántva, cserbenhagyva, elhanyagolva, nem szeretve érezzük magunkat, ugyanúgy, mint valaha a szüleinkkel szemben, s elkezdjük a „nagy Ő”-t egyre kisebbnek látni.        

                    Mire életünkben a megfelelő társhoz érünk, addigra összegyűjtjük saját élményeinket, s történetünkben magunkkal hozzuk régi, jó mélyen beégett sérelmeinket. Az a kis borsónyi terület a domináns agyféltekénkben, amit hivatalosan Közös Integratív Területnek neveznek (angolul nem véletlen CIA-nak) már harcra készen áll a több ezer hitrendszerrel, hogy megvédjen az ellenségtől. Márpedig ellenségből a másik nem képviselői között akad bőven.         

             És bár valóban jó megoldásnak kínálkozik a konfliktusok elkerülésére a csendben levés, gondolkodó, társas lényként aligha élhetjük le életünket beszéd nélkül. Hogyan érhetjük el, hogy a múltat ne keverjük bele a jelenbe?  Valami módon ki kell zárnunk a régi fájdalmakból sarjadzó hitrendszereket.

            Nem volt könnyű viszonyom régebben az édesapámmal: rengeteget vitáztuk. Emlékszem, milyen ideges lett, amikor egyik ilyen alkalommal egyik kezemet a homlokomra, másikat pedig a tarkóm fölötti területre raktam, s így megnyugodva tudtam vele beszélgetni.  És persze alkalmaztam ezt a férjemmel folytatott szópárbajjá váló beszélgetések során is, sőt gyakran mindketten tartottuk a fejünket, hogy túljussunk egy vitán. Szállóige lett a családban: „Dobj be egy homlok/ tarkó tartást!” 

                Egy eszköz, amely mindig „kéznél van”. Gyakran tesszük ösztönösen homlokunkra a kezünket, hogy jobban tudjunk gondolkodni, vagy ha kimerültek vagyunk, esetleg azért, hogy fejfájásunk csillapodjon. S nagyon jól jön ez a technika akkor is, ha ki akarjuk zárni a hitrendszerünket, hogy a jelent valóban jelennek élhessük meg.

              Sokszor kérték már tőlem, mondjam el röviden, mi a kineziológia. Valójában két szóban összefoglalható a lényeg: izomteszt és homlok/tarkó tartás. Ahhoz, hogy megtaláljuk a probléma okát, nem kezdünk bele a végeláthatatlan sztorizásba, nem tévelygünk viszonyrendszerek átláthatatlan bozótosában, egyszerűen csak tesztelünk. A túlzott beszédbe bonyolódás alatt hitrendszerünk folyamatosan azon dolgozna, hogyan védhetne meg bennünket a saját igazságunktól. Az izomteszt során azonban csak arról esik szó, ami valóban a témához tartozik. A homlok/tarkó tartással pedig a múltbeli, eseményeket újra gondoljunk, s feloldjuk az ahhoz kapcsolódó negatív érzéseket.

                 Minél kevesebb a negatív érzésünk a múltban, annál valóságosabban tudunk tekinteni a jelenre, s annál nagyobb az esélye annak, hogy nem zúdítjuk kedvesünk nyakába az összes régi sérelmünket. Ily módon pedig könnyebben válhat a beszéd a félreértés forrása helyett a megértés eszközévé.

2010-01-24                                                     

                                                         Sebestyén Erzsébet Tara